Benjamin Franklin írja számadásában: „…Mivel tudtam, vagy legalább azt hittem: tudom, mi jó s mi rossz, elgondolkodtam, miért is ne cselekedhetném mindig az egyiket, és miért ne kerülhetném el a másikat messzi. Azonban hamarosan látnom kellett, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Míg minden igyekezetemmel egyik hibámat tartottam szemmel, észrevétlen becsusszant a másik…” André Gide pedig ezt állítja: „Figyelj arra, aki keresi az igazságot, és őrizkedj attól, aki hirdeti: megtalálta.”
A Fanyar ódium egy testvérpár, két nő története. Egyikük elvonulva él, távol a civilizációs pokol sodró áramától, önkéntes remeteként keresi a boldogulás lehetőségét, életét nem fertőzi a technológia, a politika, a média. Világában a természet az uralkodó, vállalt magányának melankóliája harmonikus(nak tűnik).
A másik felveszi a harcot az emberzabáló társadalomban, meg akar küzdeni az igazság(á)ért. De a tiszta erkölcsű és tehetséges nő kibontakozó karrierje során a cél egyre több eszközt szentesít… Egy idő után már szinte képtelenség eldönteni, hogy hol az igazság, hiszen nehéz megtartani, hogy a lelkes forradalmár soha ne váljék akaratlanul sem agresszorrá...
Vagy mégis Rousseau-nak van igaza: „Vissza a természethez!”?